Ebben a rovatban arról szeretnék írni, hogy mit tehet az ember, ha komoly lelki betegségekkel küzd. Mivel jómagam is egyetemista vagyok, leginkább a diákok, hallgatók problémaiba látok bele, s ezen szűrő szerint fogom vizsgálni ezt a megoldandó helyzetet. Ez a bejegyzés egy ilyen kis bevezető rész lesz, természetesen a későbbiekben részletesebben foglalkozni fogok az ezzel kapcsolatos iskolai, tanulásos vonallal is.
A szorongásos depresszió vagy éppen a pánikbetegség már az általános iskola felsőbb tagozataiban kialakulhat, de különböző magyarországi és külföldi tanulmányok szerint minden második gimnazista élt át pánikrohamot vagy volt egy hosszabb depresszív időszaka. Ez azért elég durva szám.
A veszély ebben az esetben abban leledzik, hogy a legtöbb esetben sem a diák, sem a szülő, sem a tanár nem veszi észre a problémát, ráfogják a gyerekre, hogy szimulál, aki hiába tudja, hogy valami nincsen rendben. Hosszú cirkuszolás után talán meglátogatják a háziorvost, viszont a legtöbb esetben (erről sajnos nem tudok tanulmányt, egyszerűen csak ezt hallom vissza a környezetemtől) a háziorvos nem gyanakszik semmilyen lelki eredetű problémára. Természetesen nagyon fontos kizárni a szervi eredetű megbetegedéseket, de itt a folyamat semmi esetben sem állhat meg! Ha az orvos nem teszi, akkor a szülő követelje ki a beutalót a pszichológushoz/
Nálunk, kelet-közép-Európában az a maradi felfogás van még divatban, hogy lelki problémák miatt segítséget kérni nincsen rendben, hiszen anyáink, nagyanyáink is kibírták valahogy. A legkülönbözőbb szervi bajainkról nagyon szívesen trécselünk a buszon, de nem szabad bevallani, hogy depresszióval küzdünk. Mind a mindennapi életemben, mind pedig ennek a blogban ellene szeretnék menni ennek a káros felfogásnak. Igenis beszélni kell róla!
Nem tudom, mennyire lesz triviális ez a bekezdés, de úgy érzem, nagyon sok félreértés övezi ezt a témát, ezért bátorkodom egy rövidebb leírással szolgálni. A pszichológia és a pszichiátria szavak különböző szakmákat jelölnek. A pszichológus bölcsész, aki a lelki folyamatokat a páciens eddigi egész életére vonatkozóan vizsgálja (azaz nálunk leginkább a pszichoanalízis iskolája terjedt el). A pszichológus soha nem utasít, ő csupán meghallgat, illetve tanácsokkal szolgál. A pszichiáter orvos, aki az orvosi alapképzés után a neurotikus és pszichotikus betegséget választotta területéül. A pszichiáter, akárcsak az összes orvos, gyógyszerrel kezel. Ő a problémát a szervezetünket hormonális (legalábbis legtöbb esetben, de magától értetődően rengeteg más is közrejátszik, pl. genetika) oldaláról vizsgálja meg.
És mégis melyik módszert érdemes akkor választani? Abban az esetben, ha valaki hosszabb távon beteg, bizony érdemes elgondolkodni a gyógyszeres kezelésen, viszont csak a gyógyszertől ne várjunk csodát! Abban az esetben, ha a pszichiáter nem folytat le minden alkalommal komoly beszélgetést, akkor mindenképpen pszichológus segítségét kell kérni! A gyógyszer bár be tudja állítani a megfelelő hormontermelés mértékét, a gondolkodásmódban nem tud változást okozni. Abban az esetben, ha valaki csupán a gyógyszertől várja a megváltást, idővel azt fogja észrevenni, hogy a gyógyszer már nem hat, s ilyenkor vagy emelni kell a dózist vagy pedig másfajtát, erősebbet kell felírni.
Még egy mendemondát szeretnék tisztázni. Természetesen én nem vagyok orvos, csak egy egyszerű bölcsész hallgató, viszont egy kicsit elmélyedtem a témában. Sokan félnek a gyógyszerektől, mondván, hogy az többet árt, mint használ. Ez az állítás húsz évvel ezelőtt talán megállta volna a helyét, viszont napjainkban már nagyon profi gyógyszereket készítenek, ahol a kockázat minimális. Illetve még egy érv: ha valakinek valóban szüksége van rá, akkor a hatás magasabb érvényű, mint a feltételezett mellékhatás.
A bejegyzés végére leszögezném, egyik gyógyszercég sem fizetett le, egyszerűen úgy látom, ha hamarabb pszichiáter segítségét kértem volna, nem kellett volna átesnem azon a kellemetlen időszakon.