Az én generációm már egy percet sem élt a szocializmusban. Mi abban a környezetben szocializálódtunk, hogy ne kérjünk a krumplilevesből és a balatoni nyaralóból, hiszen előttünk már egy szabad, nyitott világ van. Mi születésünktől kezdve tapasztaljuk a szabad versenyt, a szabad piacot és a demokráciát annak minden előnyével és hátrányával. Megkaptuk és magunkévá tettük a "selfmade-man" fogalmát, és ezt életfilozófiaként kezeljük. Persze azért tisztában vagyunk azzal, hogy a munkán és a kitartáson kívül tehetségre is szükség van, ha da Vincik, Mozartok, Shakespearek vagy éppen Michalengelók szeretnénk lenni, azonban - és ezen van a hangsúly - jó szakemberek/mesteremberek tehetség nélkül is lehetünk. Ebből adódóan a munkahelyen való hajtás mindennapossá vált, hiszen mindannyiunkban ott motoszkál a jól ismert gondolat: "ha többet dolgozunk/többet tanulunk, több mindent is érhetünk el." Ezzel a gondolattal nem lenne semmi baj, ha nem feledkeznénk meg arról, hogy a megfeszített tempó után elmélyült pihenésre van szükség, és nem lehet az egész élet egy nagy megfeszített tempó.

Az az általános felfogás, hogy a mai dolgozó fiatalság lusta és nem képvisel semmilyen értéket, szerintem nem igaz. Egyszerűen arról van szó, hogy mi már egy nagyon eltérő generáció vagyunk, megváltozott munkamódszerrel és értékrendszerrel.Természetesen nem áll szándékomban elbagatelizálni a problémákat, mert igenis vannak az én generációmnak is problémái és saját válsághelyzetei, de nem minden rossz. És ugyanez vonatkozik az azt követő generációra is.

Az én generációm már a digitalizáció időszakában nőtt fel. Mi már kiskorunkban használtunk számítógépet, mondhatni a digitalizációval és a robotikával együtt nőttünk fel. Az információs és a szórakoztató médiumok átalakultak, hamarabb olvassuk a BBC hírportálját, mint bármilyen más újságos standon kapható lapot, a telefonunk okosabb, mint tíz Nobel-díjas egy szobában, a zsebünkből elérhetjük a világ másik felét. Állandóan megkapjuk, hogy mi már nem tudunk annyit, nem vagyunk olyan műveltek és nem olvasunk annyit, mint az előttünk lévő generáció.

Azt kell mondanom, hogy a hasonlítás teljesen felesleges, mintha egy krumplit akarnánk összehasonlítani egy répával. Ez a generáció nem lett rosszabb, csak más. Elcsépeltnek, ugyanakkor szörnyen veszélyesnek tartom azt a közvéleményt, amely azt mondja ki: "nézd meg az embereket, főleg a fiatalokat a metrón! Mit csinálnak utazás közben? A telefonjukat nyomkálják, mint valami agyatlan zombik, egy könyvet nem vettek egész életükben a kezükbe!"

Nem szavakkal, de gesztusokkal én is megkaptam ezt a megjegyzést. Nem tudom elfelejteni, mert annyira ironikus volt az egész, hiszen négy plusz négy órát töltöttem a könyvtárban, valami beadandóhoz végeztem kutatómunkát, majd leültem azt megírni. Hazafele jövet a metrón, agyilag fáradtan, a telefonon játszottam egy buboréklövős játékot, és akkor vettem észre, hogy a mellettem ülő mennyire megvetően és lenézően nézett rám.

Tudjátok rólam, hogy szeretek tanulni és imádok olvasni, ezért tűnt ez a kis incidens ennyire ironikusnak. Az általános elgondolás valamiért azt hiszi, hogy a digitális dolgokkal eltöltött idő fordítottan arányos a könyvekkel eltöltött idővel. Fogalmam nincs arról, hogy ez milyen logika, de egyet tudok: nem valós, csak elrejti az igazi problémát, és valami sokkal egyszerűbbet nyújt helyette: ne engedd számítógépezni a gyereked, mert akkor olvasni fog. Vajon azok, akik ebben hisznek, hány könyvet olvasnak el egy évben? Vajon változna valami, ha akkor ott a metrón elmondtam volna a hölgynek, hogy nyolc óra könyvtárazás után vagyok, és amúgy egy évben átlagban 70-100 könyvet olvasok el?