Remélem, mindenkinek nagyon kellemesen telik a nyár, és tele van mókával és kacagással. Úgy vélem, egy jó könyv mindig szebbé teheti a napot, ahogy arról még ebben a posztban is írtam, ezért ajánlanék ismét néhány szórakoztató, de jó minőségű olvasmányt.
Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd
A könyv részben az író személyes emlékén alapul; amerikai hadifogolyként Drezdában élte meg a hírhedt 1945. februári bombázást, amelynek során a város nagy része és 150 000 ember elpusztult. Az író sajátos technikája: az idő felbontása és a háromsíkú cselekménybonyolítás magasabb művészi egységbe foglalja a szerteágazó eseményeket.
Márai Sándor: Eszter hagyatéka
Az élet oly csodálatosan megajándékozott, és oly tökéletesen kirabolt, mit várhatok még?
Az 1939-ben írt kitűnő regény egy beteljesületlen szerelem története. A mindig fellegekben élő, jellemgyenge, de szeretni valóan kedves Lajos és Eszter húsz esztendővel korábban bontakozott szerelmét rombolta szét, amikor a férfi Eszter nővérét, Vilmát vette feleségül. Felesége halála után, gyermekeivel látogatóba érkezik az asszonyhoz, aki még mindig szereti.
A találkozás oka igencsak prózai: Lajos, aki már mindenétől megfosztotta Esztert, most végső menedékét készül elrabolni, a családi otthon eladására kéri. Eszter ekkor tudja meg, hogy a férfi nősülése előtt végső elkeseredésében levelekben könyörgött Eszternek, hogy szökjenek meg együtt, mert szüksége van rá.
Eszter azonban sohasem kapta meg a leveleket.
Oscar Wilde: A centervillei kísértet
"Mikor Mr. Hiram B. Otis, az amerikai nagykövet megvásárolta a canterville-i kastélyt, mindenki azt mondta, hogy bolondot cselekszik, hiszen köztudomású, hogy ezen a helyen kísértet jár. Maga Lord Canterville is, aki rendkívül kényes volt becsületére, kötelességének tartotta, hogy a dolgot megemlítse Mr. Otisnak, mikor a szerződés megkötésére került sor. – Nekünk azóta ment el a kedvünk az ottlakástól – mondotta Canterville –, mióta szegény nagynéném, a boltoni özvegy hercegasszony, egyszer vacsorához való öltözködés közben két jéghideg csontkezet érzett vállára nehezedni; természetesen idegrohamot kapott, amiből a mai napig se tudott fölépülni.
– Milord – felelte a nagykövet –, én a bútorzattal együtt a kísértetet is megveszem. Modern országból jövök, ahol pénzért mindent meg lehet szerezni."
Szabó Magda: Ókút
Hajdani házunk udvarán számtalan apró kavics tarkállott egy sarokban. Ha esett, felfénylettek a kövecskék, amelyek mi mások lehettek volna, mint drágakövek, mentem volna minden zivatar után kincset gyűjteni, csakhogy tilos volt. Apám, anyám elmondta, a kert kavicsos sarkában valamikor ókút volt, amelyet réges-rég betemettek már, mégsem szabad megközelíteni, mert az ókutak álnokok, a föld bármikor megnyílhat a ráhágó alatt, s már zuhan is: behörpöli a mélység. Nehéz fogadalom volt, de álltam, megígértem, hogy kerülöm a sarkot. Én nem rettegtem az ókúttól, hanem vágytam belé, azt gondoltam, csodálatosabb élmény aligha lehet a lassú süllyedésnél, a látható kutak varázsa is vonzott, hát még az ilyen láthatatlané, amelynek bármi lehet a fenekén. Bármi, esetleg önmagam, én állok odalenn, a törpekirály aranyrudat kalapál, én meg ránevetek saját magamra. Persze nem szegtem meg a szavamat, mintha már akkor tudtam volna, amit csak mostanában értek meg, hogy az én szüleim egész életükben mindig megpróbáltak megvédeni engem valami általuk sem ismert, de születésemtől gyanított veszedelemtől, s megpróbálták előre kiszabni leendő útjaimat, nagyjából úgy, mint egy középkori térképész, aki tisztázatlan földrajzi helyzetű országokban busafejű, nem megbízható jelleműnek ábrázolt gyíkszerű figuráknak a térképre festésével iparkodtak jelezni: itt esetleg sárkánnyal találkozik az utazó. Apám már nem érte meg, míg főfoglalkozású író lehettem, anyám igen, de akkorra már tudta, nemhogy egy fogadalom, semmi sem tudja majd életveszélyes pályámon semlegesíteni az alkotót munkára kényszerítő és kitalálhatatlan szakmai helyzetbe hozó vágyat, hogy elmondja mindenkinek, amiről úgy érzi, tilos hallgatnia. Mikor ezeket a sorokat írom, már senkim nem él, akinek szava megállíthatna, maga az ókút sincs, új épület alapozása tüntette el. Pályámat hivatalosan 1945-ben kezdtem a Magyarok-ban megjelent első, komolyan vehető verssel. Ott állok a szakma ókútja fenekén, senki szeretete nem szól rám, holott a hajdani intelem nem volt balgaság, az alkotás ókútjában bármi történhetik az alkotóval. Bármi. De persze mindegy, hogyne volna mindegy. Sem apám, sem anyám, aki retteghetne, utolsó családtagomat, Konstantint, a macskát, aki az írógépem mellé gömbölyödve kilenc termékeny éven át figyelte, mit kopognak a billentyűk, tegnap váltotta meg kivédhetetlen szenvedésétől a kegyes altatás. Akár táncolhatok is az ókút tetején, nem riasztok meg vele senkit, mert nincs is senkim, csak a mindent megőrző emléke a gyermekkor abszolút biztonságának, a háznak, ahol nem volt határvonal valóság és látomás között, ahol két elvetélt író házasságából megszülettem, felnőttem és megpróbáltam rögzíteni életem első tíz esztendejének irreálisan gyönyörű, boldogítóan abszurd szereplőgárdáját, színpadképét és kulisszáit.
Vámos Miklós: A New York-Budapest metró
Egy magyar színész kijut Amerikába ösztöndíjjal. Elhatározza, hogy ott is szerencsét próbál a szakmájában. Bejárja az egész országot, tíz fejezetben tanít, rendez, játszik, próbafelvételekre megy, pénzt keres és veszt, szerelmes és tapasztalt lesz. Néha úgy érzi, tudja már a biztos siker titkát. Máskor sejti, még az sem elég.
Virginia Woolf: Orlando
Orlando, a költői hajlandóságú, gyönyörű nemesifjú az Erzsébet-kori Angliában látta meg a napvilágot. Életében szerepet kap Shakespeare, kalandjai során megismerkedik és kapcsolatba kerül egy szép, de csapodár orosz hercegnővel, magával a királynővel, a nagy Erzsébettel, a londoni alvilág számos tagjával, egy előkelő román hölggyel, a török szultánnal, egy csapat vándorcigánnyal. Törökországban nemet vált, majd Angliába hazatérve átcsöppen a XVIII. századba s a korabeli irodalmi szalonokba. A század nem nyeri el a tetszését, átvált a XIX.-be – mind közül a legálszentebbe, a dagályos építészet, a krinolinok és a jegygyűrűk világába. Férjhez megy, s végre kiadják több száz éven át készült remekművét, egy hosszú költeményt. Utoljára a XX. században látjuk, hever az ősi otthon tölgyfája alatt, próbál rendet tenni sokféle megtestesülése között, s várja haza férjét, a hajóskapitányt – akiről talán csak az utolsó pillanatban derül ki, hogy férfi-e valóban.
Különös, szertelen, merész regény – tónusa néha elbűvölő, néha infantilis, aztán maróan szatirikus meg egészen személyes is, s mintha azt üzenné, mindnyájan androgünök vagyunk, s nem mindig tőlünk függ, hogy melyik „nemünk” dominál.