A Bűn és bűnhődés című színdarab az azonos nevű Dosztojevszkij-regény alapján készült, amelyet az orosz Michal Dočekal rendezett. A regény összetett mélylélektani mozzanatokat és folyamatokat boncolgat, ezért kicsit tartottam ettől az előadástól. 19. századi regényhez hűen rendelkezik kézzel fogható, lineáris cselekményvázzal, de mégsem a történéseken van a hangsúly. Dosztojevszkij tűéles pontossággal ábrázolja a szereplők gondolatait és érzelmeit; segítségül hívja a klasszikus leírást, apró gesztikulációkat jelenít meg, összemossa az epilepsziás roham, az álom és a valóság határait. Egy 19. századi regényhez képest egy igazán progresszív műről van szó.
Mindezzel csak azt szerettem volna szemléltetni, hogy nem egy könnyen színpadra vihető darabról van szó, ezért abban reménykedtem, hogy csupán a Bűn és bűnhődés egy jelenetét/gondolatfolyamát jelenítik majd meg. A nehezen színpadra vihető daraboknál ez a legjobb eljárás: megmutatni a nézőnek a mű szellemiségét, gondolatmentét, átadni a hangulatot és interpretálni.
Dočekal darabja meg akarta őrizni a klasszikus történetmesélést és a fent említett módszert. Banális hasonlattal éle azt akarta, hogy a kecske is jól lakjon, és a káposzta is megmaradjon, de csak azt érte el, hogy a káposzta elfogyott, de a kecske még éhes maradt.
Az egész előadás egy boncterem-szerű díszlet között játszódik, amelynek kulcsobjektuma a boncasztal. Ez az asztalt egyszer rendeltetésszerűen, egyszer ágynak, egyszer sima asztalnak használják, attól függően, mit kíván meg a szín. A díszlet tehát lehetővé tette volna, hogy a színdarab a testi és a lelki folyamatokat boncolgassa, amit többé-kevésbé megtett, de közben telezsúfolta az amúgy is érzelmekkel teli jelenetet különböző cselekménymozzanatokkal.
A szünetben megfigyeltem a közönséget, próbáltam elcsípni, mit gondolnak az előadásról, és abból, amit hallottam, egyértelművé vált, hogy a nézők nem tudják nyomon követni a cselekmény folyását. A könyv, a regény folyamatosan ott lebegett a fejünk felett, mint a középiskolában, amikor a tanár úgy beszél egy jelenetről, mintha mi olvastuk volna. Itt is ez az aura lebegett, és szerintem ez nincsen így rendben. Ez egy színház, egy színházi előadást néztünk, ami különálló alkotás, nem pedig a könyv másképpen megnyilatkozott formája. Rendezz úgy darabot, hogy az olvasás nélkül is tökéletesen befogadható legyen.
A másik nagy problémám az előadás "aktualitás" kérdésével volt, ugyanis a rendező belevitte a terrorizmus-szálat. Ó, hogy én ezzel mennyire nem értek egyet! Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése egy keresztény szellemben írt mű, amely a zsidó-keresztény lelkiismeret- és bűnfelfogás alapján készült. Ebben a paradigmában egyszerűen lehetetlen a muzulmán dzsihádról beszélni, hiszen ők teljesen másképp viszonyulnak ezekhez a fogalmakhoz. Nem értem, hogy egy ilyen örökzöld műnél miért kell beleerőltetni valami aktualitást, a 2017. október 3-i néző úgyis a saját tapasztalatai és világnézete alapján fog viszonyulni, amihez akarva-akaratlanul hozzátartozik a terrorizmus is.
A színészi játék rendben volt. Orosz Ákos Raszkolnyikovja kellően pszichotikus, évődő lélek, de a karakter felett mégis a hiteltelenség lebegett, ami annak a kicsinyességnek köszönhető, hogy Orosz Ákos egyáltalán nem egy nyeszlett, vézna, beteges alkat. Ahányszor ránéztem, egy kisportolt jó egészségnek örvendő, életigenlő ember állt a színpadon, ami határozottan nem mondható el Raszkolnyikovról. A show-t Telekes Péter Luzsinja lopta el, a színdarab az ő öngyilkossága pillanatában érte el a tetőpontját, és lett bűnhődéssel teli. Stohl András Porfirijét nem igazán tudom hová tenni: az egyik pillanatban imádtam, a máikban utáltam. Az egyik pillanatban túl sok volt a játék, a másik pillanatban pont megfelelő. Kicsit úgy tűnt, mintha Stohl néha magamagát játszaná, s aztán észbekapna, hogy Porfirij szerepét osztották rá.
A felsorolt negatívumok ellenére tetszett az előadás brechti, elidegenítő jellege. A songokkal, narrációkkal, a színt/tetthelyt jelölő táblákkal, a furcsa, arcmaszkokkal, a hideg, személytelen berendezési tárgyakkal megteremtették a megfelelő környezetet a bűnhöz. Már csak az a kérdés maradt: hogy akkor most bűnhődünk-e? Az előadás vége nem oldja fel sem a feszültséget, sem a katarzist. Megúszósan lógva hagyja ezt a kérdést, és helyette kaptunk egy közösen elmormolt Miatyánkot.
(A Vígszínház 2017. október 3-i előadásán vettem részt, és azóta tartoztam nektek ezzel a bejegyzéssel, ami akkor betegség miatt elmaradt. Most pótoltam.)
Képek: vigszinhaz.hu
