Ez a negyedik évem egyetemistaként.
Számomra mindig is világos volt, hogy idővel embereket hagyunk hátra, amihez még különösebb kiváltó ok sem kell. Egyszerűen csak változik, fejlődik, felnő az ember, és bizony állandóan előfordul, hogy már nem érezzük jól magunkat azokkal, akikkel 16 évesen együttlógtunk. Ezeknek a társas kapcsolatoknak még csak lazának sem kell lenniük, akár közeli barátokkal is előfordul. Egyszerűen felnövünk.
Ilyen az amikor két otthon közé esünk. Gimnázium után felvételt nyerünk az egyetemre, elköltözünk otthonról, és egy új életteret alakítunk ki magunknak. Lesz egy ottani rutinunk, időbeosztásunk, ismerősünk és kedvenc helyeink, sőt időnk nagy részét már az egyetemvárosban töltjük. És mégsem tartozunk sehová. A régi helyünket már kinőttük, de az újat még elég bizonytalannak és idegennek érezzük.
Előfordulhat, hogy ez az érzés addig nem fog enyhülni, míg össze nem költözünk valakivel, hiszen odahaza lehet, a szobánknak már más rendeltetése van. Anyukánk beköltözik dolgozni vagy edzeni, apukánk nézi nálunk a meccset, vagy csak egyszerűen bekerül oda a ruhaszárító. S aztán amikor hazaérünk, megcsap az állott levegő, majd lefekszünk az ágyunkra, és valami nagyon fájdalmasat érzünk. A gyermekkor elvesztését.
Ezt a veszteséget én azzal oldottam fel, hogy két otthont készítettem magamnak. Komáromot és Budapestet. Mindkét helyet hazának hívom. Komáromhoz kötnek a gyökereim, ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy ez a gyökér idővel lelkivé fog átminősülni, és tíz év múlva nekem már nem lesz Komáromban keresnivalóm. Ahogyan egy ember, úgy egy város is változhat. Mindannyian megtapasztaljuk azt az érzést, amikor egy hely (legyen az étterem, kávézó, kocsma, játszótér) bezár. Ilyenkor valójában nem a fizikai helyet veszítjük el, hanem a lehetőséget, hogy olyan emlékeket szerezzünk, mint pár évvel ezelőtt. De ilyenkor kell erősnek lenni, és tudatosítani, hogy talán mai fejjel már azon a helyen nem tudnánk olyan emlékeket szerezni. Felnőttként erre már más lehetőségeink vannak. Nem, ez nem egy könnyű művelet.
Az egyetemisták sehová nem tartozása egy borzalmasan intim tabutéma, amiről nem beszélünk, pedig sokakat érint. Szeretném, ha vagy a blog vagy pedig a Facebook kommentrészlegében mesélnétek a ti érzéseitekről :)