Nagyon sokáig gondolkodtam, vajon van-e jogosultságom megírni ezt a posztot, hiszen az életkorom hiteltelenné teheti a mondandómat. Végül arra jutottam, hogy pont a hiteltelenségem teszi majd hitelessé. Nem számít, hány éves vagyok, nem számít, nő vagyok-e vagy férfi, eleve nem én számítok. Nem akarok véleményvezér lenni, egyszerűen kiállok azért, amiért minden embernek ki kéne állnia.

Nem célom az értelmiségi megnezevés definiálása. Mindenki sorolja be magát oda, ahová szeretné, ugyanakkor ez a poszt kimondottan a magát értelmiséginek valló egyéneknek szól. Legyen az fiatal, idős, nő, férfi, magas intelligenciával rendelkező vagy éppen átlagos képességű. 

Aki követi a híreket, annak egyértelművé válhat, hogy egy bizonyos interjúra reflektálok majd, de sem személyeket, sem hírportálokat nem fogok megnevezni, mégpedig azért, mert nem szeretném, hogy ez a poszt csak bizonyos eseményekről szóljon. Örökérvényűnek kell lennie.

Az értelmiséginek be kell zárkóznia az elefántcsont-tornyába, hogy nyugodtan dolgozhasson, ne érjék őt feleslegesen romboló hatások a társadalomtól. Csakis ezzel a módszerrel tarthatja meg függetlenségét, csakis ebben az esetben nem korrumpálódik. Legalábbis ez a paradigma uralkodik a mai magyar társadalomban. Mondanom sem kell, ez egy bődületes nagy baromság. Éppen az elefántcsont-toronyba való bezárkózás korrumpálja az értelmiségit, hiszen kivonja magát a felelősségvállalás alól.

Szóval milyen alapvető értékekkel kell rendelkeznie az értelmiséginek, és ebből adódóan mik a kötelességei?

• EMPÁTIA

Ha lehetne, ezt az egy szót húszmilliószor emelném ki. Az empátia az, ami lehetővé teszi, hogy legalább valami halvány fogalmunk legyen a másik ember szenvedése felől. Ez a tulajdonság elég kényelmetlen tud lenni, hiszen ha beleképzeljük magunkat mások rossz életkörülményeibe, evidens módon elszomorodunk, részvétet érzünk. A tehetetlenségről és a bűntudatról már ne is beszéljünk. Ugyanakkor az empátia nélkül csak egy önző, mindenkin átgázoló, lelketlen testek lennénk. Nem tehetjük meg, hogy figyelmen kívül hagyjuk más emberek szenvedését, miközben a saját egzisztenciánkat semmi nem veszélyezteti. Nem tehetjük meg, hogy más emberek szenvedései által szerezzük meg a saját sikereinket.

• Állampolgársági ismeretek

Vannak olyan értelmiségiek, akik olyannyira elzárkóznak a valóságtól, hogy azt sem tudják, hogyan kell szavazni. Az ilyen ismeretek hiánya gyermekké változtatja vissza az amúgy jogilag felnőtt személyt. Kötelesek vagyunk ismerni az állam berendezkedését, a választási rendszert, mert ezek nélkül csak még kiszolgáltatottabakká válunk, illetve ezzel csak azt idézzük elő, hogy az állam feleslegesnek fogja tartani az állampolgárokkal való jogszerű bánásmódot. 

• Hivatás- és küldetéstudat

Nem kell hatalmas dolognak lenni, hiszen a változás mindig a legapróbb szinten érhető el, de az tény, hogy nincsen értelmiségi hivatás- és küldetéstudat nélkül. A legtöbb esetben a hivatás az eszköze a küldetésnek, amely során mindig egy magunknál magasabb célt szolgálunk. Tenni a természetért, a bántalmázások ellen, segíteni a gyerekeket. A hivatás- és küldetéstudat sosem szólhat a saját boldogságunkról.

• Tenni a közösségéért

Bár ez a pont szinte megegyezik a fentivel, de mégis külön kezelném. Az értelmiséginek mindig kötelessége visszaadni valamit a saját közösségének, hiszen a legtöbb esetben az oktatása vagy éppen az egész munkája a közösség anyagi támogatása által valósul meg. Lehet, hogy a saját szórakoztatásáért merül bele a vexillológiába, de sosem lehet hálátlan, nem foglalkozhat csak és kizárólag a saját munkájával. 

• Kiállás az elesettekért

Az értelmiségi soha nem csukhatja be a szemét, amikor a nyomorban élő emberekről van szó. Még akkor sem, főleg akkor nem, ha ez a könnyebb út. El kell felejteni ezt a fajta elitizmust, és helyette felemelni a hangunkat, vagy a saját módszereinkkel segíteni őket. Nem feltétlenül kell ennek nagy pénzösszegnek lennie, el lehet menni önkénteskedni, tanítani, segíteni, adományozni valamit. De soha, soha ne maradjunk csendben.