Hosszú ideig én is maximalista voltam, ami sokáig megkeserítette az életemet. Nem 80, nem 100, hanem 120%-on akartam teljesíteni a számomra fontos dolgokban - a művészetekben, bizonyos tárgyaknál, a főzésben, a mozgásban. A maximalizmus volt az oka a szorongásomnak, mert abban a hitben éltem, hogy nem vagyok elég jó.
A maximalistákban ott rejlik a mindent-vagy-semmit gondolkodás, rögtön amögött pedig a hibázástól való, bénító erejű félelem. Megtalálható bennük emellett az úgynevezett feltételes ön-érték: csak akkor hiszik azt, hogy jó emberek, ha el tudnak érni újabb meg újabb dolgokat"
Rettegtem attól, hogy nem fogok megfelelni saját magamnak, és csődöt mondok. Ha nem sikerült valamit a várt eredménnyel megcsinálnom, letörtem, és világvége-hangulatom támadt. Ez a fajta hozzáállás elvette az alkotás egyik legfontosabb tulajdonságát: a játékos élvezetet. Nem élveztem az alkotást, mert folyamatosan azon görcsöltem, vajon elég jó-e az, amit csinálok.
Idővel aztán átszakadt a gát, és egy teljes összeomlás után rájöttem, hogy a maximalizmus egy baromság. Természetesen a kritkus gondolkodást meg kell hagyni, hiszen ez a kreatív elme velejárója, fel kell ismerni a hibákat, ugyanakkor a hibákkal meg kell tanulni együttélni, sőt! Szebbé kell tenni őket.
