Az életem semmi másból nem áll, minthogy elveszek, aztán megtalálom a megfelelő utat, aztán újra elveszek, és újra megtalálom az utat. Ez a fajta elveszés szinte minden területen előjön, a tanulmányaimmal kapcsolatban, az alkotásban, a magánéletemben. Az elveszésből adódóan aztán szorongani kezdek, ami még inkább ráerősít az elveszettség érzésére, amitől még inkább szorongóvá válok. Ez egy ördögi folyamat.
Idővel azonban észrevettem egy érdekes analógiát a lelki elveszettség és a városban lődörgés között.
Vegyünk egy viszonylag nagyobb városkát, amit elég jól ismersz, de azért nem vágod fejből az összes utcáját. Sétálni indulsz egy általad kevésbé bejárt területen, majd néhány utcával később eltévedsz. Igazából persze ez nem igazi eltévedés, mert pontosan tudod, hol vannak a városka felismerhető helyei. A helyzet azonban az, hogy egy ismeretlen területen jársz, de a felfedezés kedvéért nem akarsz visszamenni az eddig megtett úton, mert érdekel, hogy az előtted lévő út merre visz. Előbb vagy utóbb, kisebb vagy nagyobb kerülő útján, de végül kijutsz egy ismerős helyre.
Azt hiszem, ilyen a lelki elveszettség is. Ismered azt a pontot, ahonnan kiindultál, és ismered azokat a pontokat, amiket eddig megtettél. Az elveszettség bár kellemetlen érzés, de lehetőséget kínál arra, hogy új helyeket ismerjünk meg, ezáltal új tapasztalatokat szerezzünk. Érdemes tehát úgy kezelni, mint egy váratlan kalandot, és így talán a szorongás is csökkenni fog.
